Búcsúzom...

Meghalt Irma néni. Végtelenül sajnálom. Ugyanabban az évben született, mint az anyukám, augusztusban lenne 85 éves. Nem lesz. Nagyon sok minden kavarog bennem. Áll az agyam, a laptopomon 10 dokumentum nyitva és a Chrome is 3 példánya nyitva, sokkal több füllel, mint kezelhető. Nem haladok. Igaz hétvége van, vasárnap, de terveztem munkát, mert jövő csütörtöktől hosszabb szabadság.

Irma néni szerettette meg velem Hetést, a hetési embereket. Az első találkozáskor bementünk hozzá, éppen krumplis tésztát ettek ecetes uborkával. Feri bácsi sört ivott, pohárból, úriasan. Nem számítottak ránk, csak a szemközti ház árusítójának telefonszámáról érdeklődtünk. Olyan illatok szálltak, mint régen nagymamánál. Két jókedélyű idős ember. Elbeszélgettünk. Később megbeszéltük, hogy így szép megöregedni.

A vége a ház megvásárlása lett. Sokszor voltam egyedül otthon, pakoltam, dolgoztam a házon, a házban. Irma néni rendszeresen megjelent egy tányér sütivel, pogácsával, valami helyi süteménnyel. Ha sütött maguknak, mindig gondolt rám is.

Szerettem velük beszélgetni, hiányzott belőlük a szokásos búskesergő, szomorkodó, a körülményeket hibáztató mentalitás. Életöröm volt bennük, pedig később kiderült meggyötörte őket is az élet. Mégsem látszott, kedvességgel, szeretettel fordultak minden felé, bármit kérdeztem. Humoruk is volt. Feri bácsi kimondottan vicces volt, szeretett viccelődni. Emlékszem egyszer találtam a padláson valamilyen két tárgyat, ami számomra teljesen szokatlan volt. Átvittem, a kerítésnél álltunk. Nyújtottam felé, kérdeztem, ez micsoda? Elvette, mondta, és mutatta, hogy ezen kötötték a cekkert. Értettem, visszaadta, mondta és a másik? Nyújtom felé, de ezt nem vette el. Nevetett. Kérdezte, megmondja mi ez? Mondtam neki, persze. "patkányfogó". S jót kacarászott a teljesen elképedt arcomon, ahol a megdöbbenés, hogy itt lehetnek patkányok és az undor egyszerre volt jelen.

Aztán beteg lett, s amikor kicsit jobban lett, rendszeresen sétálgattam vele, hogy újra erőre kapjon. Sokat beszélgettünk, mint ahogy az Irma nénivel is. Mikor Feri bácsi elment, Irma néni egyedül maradt. Pici, de erős nő volt. Csodáltam, mindig csinos, mindig tiszta, mindig dolgos volt, imádta a családját, Editet, a vejét, Sanyit, és az unokákat, dédunokáját is. Engem hol Andreának hívott, hol kisfiamnak. A hanghordozása, ahogy mondta a nevemet, sosem fog kimenni a fülemből, vagy a szívemből.

Tyúkokat tartottak, egyszer elutaztak, és félve kértek, hogy kinyitnám, meg bezárnám-e a tyúkokat. Aggódtak, a városi lány megugorja-e ezt a szintet. Megugrottam, bár nagyon izgultam, nehogy most jöjjön a róka vagy törjön ki valami tyúkvész köztük. (Nem lett semmi baj.)

Rendszeresen szokott adni tojást, csak úgy szeretetből. Persze próbáltam kompenzálni, egy-egy cserép virággal, csokival, amit gondoltam, hogy szeret. Imádta a vágottzsírt. Szlovéniából szoktam neki hozni.

A kedvenc történetem vele az, amit a Facebookon is megírtam, bár oda a magánéletemet nem szoktam feltenni… nem voltam otthon. A háznál a bejáratnál egy gyertyatartó ált egy tüske benne, ami a gyertyát tartotta. (Korábban a másik szomszéd tyúkja átjárt a macska kosarába tojni. rendszeresen hagyott benne tojást, amíg le nem vágták.) Felhív Irma néni. Mondta, hogy az egyik tyúkja, teljesen meghülyült, nálam találta meg, és képzeljem a gyertyatartóra tojt egy tojást. Ijedt volt a hangja, hogy ne haragudjak, nem csinált kárt, de hát a tojás, azt ott hagyta nekem, majd tegyem el. Megnyugtattam, hogy ne aggódjon. Aztán már letettük, amikor gondolkodtam, nem bökte e a fenekét a tüske, és mit csinált a gyertyával? Aztán a sok minden között el is feledkeztem róla. Éjjel amikor mentem haza a gyertyatartómon egy teljes kosár tojás várt.

Imádtam hallgatni, sok felvételem van vele, hang is, videó is, de úgy érzem nem elég… kicsit olyan lett, mintha pótanyukám lenne. Amikor az Európa Tanács tájegyezményéhez kapcsolódó munkacsoport nálunk járt, akkor is mindenki imádta, állt a pajtámban, és mesélte a fiataloknak, hogy mit mire használtak. Mindenki imádta, s most nincs. A sok rohanásban nem töltöttem vele elég időt, de a szeretetemet mindig érezte…

A kápolnát ő takarította, mert megfogadta, hogy amíg él gondja lesz rá. Most Zsuzsival átvesszük a stafétát.

Amikor legutoljára találkoztunk, akkor is felvettem a beszélgetésünket, és most visszahallgattam, mintha itt lenne. Azt ígértem, hogy elhozzuk augusztusban a Hazahívóra, augusztus végére. Nem tudom teljesíteni. Elment. Sírok.

Hallgatom, amit mond:

- Elolvastam a Hetés könyvet.

- A teljes Hetés könyvet?

- Igen, most meg a Fekete várost olvasom, a temetésnél tartok.

Hát most mi tartunk a temetésnél, Irma néni, bár ne tartanánk…. Hetés kevesebb lett, egy szerető szívvel, és nagyon sok tudással a hagyományainkról. Emlékét nagyon sok szeretettel őrizni fogom.

Csókolom Irma néni, búcsúzom.