Ez jól esett…

Éppen Szegedre utaztam az informatika óráimat megtartani. Nem voltam túl jó hangulatban, mert előtte nap lopták el a pénztárcámat és a digitális fényképezőgépemet, de igyekeztem munkával elhessegetni a negatív gondolataimat. Az angol oktatási rendszerről és az IKT (információs és kommunikációs technológiák) összefüggéseiről kellett egy tanulmányt írnom. Már elmélyedtem a munkámban, amikor Ceglédet elhagyva kinyílt a fülkém ajtaja és egy fiatalember megkérdezte udvariasan, hogy:
- Kezit csókolom, van itt egy szabad hely?
A válasz részemről késve érkezett, hiszen udvariasságomnak először győzni kellett, de aztán mosolyogva mondtam, hogy természetesen. Nem tudom, hogy a mosoly tette-e, vagy a hangsúly, de a fiatalember nyelve megeredt.
- Meddig utazik?
- Szeged.
- Én csak Nagykőrös. És mit csinál ott?
- Tanítok.
A fiatalember szemöldöke ekkor felcsúszott. Nem tudom, hogy mire gondolhatott, de kevésbé lelkesen tovább kérdezett:
- Ilyen fiatalon? – kérdezet tátott szájjal.
Egy hatalmas napszemüveg mögött ülve nem tudom, milyen fiatalnak láthatott, de a bók értékéből sokat levont, hogy később kiderült róla, amikor magát éppen öregnek titulálta, hogy négy évvel fiatalabb volt nálam.
- Hol tanít?
- Az egyetemen, informatikát.
- Akkor akár első osztályon is utazhatna.
- Hát igen – feleltem mosolyogva és nem mondtam neki, hogy eszembe sem jutott, hogy első osztályú jegyet vegyek, pedig ott biztosan nem zavarnának a munkámban. Aztán elszégyelltem magam. Végre egy ember, aki nem akarja ellopni a pénztárcámat, aki nem akar tőlem semmit csak beszélgetni, és főleg azt, hogy meghallgassák. Gondolatban búcsút intettem Angliának és teljes figyelmemmel felé fordultam..
Ezt valószínűleg megérezve felbátorodott és bevallotta, hogy:
- Én le vagyok százalékolva, csak nyolc osztályom van.
Mivel az ilyen helyzetekre nem tudok jól reagálni, ezért csendben maradtam. De mit is reagálhatnék ilyenkor? Láttam más sok fiatalt, akinek csak nyolcosztálynyi végzettsége volt. A családi körülmények, születéskori vagy későbbi sérülések miatt, vagy csak éppen olyan társaságban érezte jól magát, ahol a tanulás nem volt nagy divat és a kortárscsoport erősebben hatott rá, mint a környezetének ösztönző hatása?
Gondolatban éppen e komplex problémakör boncolgatásánál jártam, amikor is a fiatalember megelégelve a talán egy percig is eltartó csendet bátortalanul megkérdezte:
- Kérdezhetnék valamit? Mit gondol? Nem késő nekem ….tanulni?
Teljesen elképedtem. Ezt pont ..TŐLEM? Én egész eddigi életemben tanultam. Az élethosszig tartó tanulásnak a mintapéldánya vagyok, de azt is pontosan érzékelem, hogy minél idősebb az ember, annál nehezebb tanulni, illetve időt szakítani a tanulásra.
Ugyanakkor azt is érzékeltem, hogy ő „fiatalságom ellenére”, mint egyetemen oktatóba, minden bizalmát belém vetette. Így a felelősségemhez felnőve és érzékelve ismét csak , hogy az informatikának milyen hatása van, bátorító mosollyal kérdeztem:
- Informatikát? – és mint mindig, most is előre gondolkodva az informatikai képzések teljes tárházán egy hosszadalmas fejtegetésbe akartam bonyolódni, mikor is váratlanul közbevágott:
- Nem. Állattartást.
- Mit? – és közben cikáztak a gondolatok a fejemben, hogy mit is tudok én az állattartásról? Jószerivel semmit sem találtam. Csak néhány kulcsszót, amit gyorsan be is dobtam, hogy a kommunikáció ne szakadjon meg, és elég kompetensnek tűnjek.
- Milyen állat? Haszonállat, vagy esetleg kutya? Kutyatenyésztéssel szeretne foglalkozni?
- Az mindegy, nem találtam felnőttoktatásban semmit, ahol ilyennel foglalkozhatnék.
- Akkor nincs más, egy cégnél kell elhelyezkedni és kitanulni a szakmát.
- Á, én újságot árulok. Most is azért megyek Nagykőrösre, hogy vegyenek fel rikkancsként árusítani. Mert az újság, az nagy dolog! El szoktam olvasni őket, mert azt veszem észre, hogy a két véglet nagyon problémás, az alul és a túlképzett…A párom csak kisegítőt végzett, hát nehezen gondolkodik. Nekem is csupa kettesem volt, de én olvasom az újságot. Bár némelyik cikkborzasztó. Így azt gondoltam, hogy ennél én is jobbat írok. Így készítettem egy interjút a barátommal, akinek állattelepe és szabadidőparkja van. Komolyan mindenki megdicsért, hogy milyen jó lett. Azóta már jelent meg cikkem a Blikkben és a Metro újságban.
- Akkor nem ilyen irányban kellene továbbtanulni?
- Á, pocsék a helyesírásom, megmondta az osztályfőnököm is, …(itt mondja egy ismert újságíró nevét).
- Ő volt az osztályfőnöke?
- Igen, szerveztem is vele egy író-olvasótalálkozót itt Cegléden.
- És hogy sikerült?
- Á, kevesen jöttek le, nem kell az embereknek a kultúra…
Sajnos a vonat megérkezett, így nem tudtam megkérdezni már tőle, hogy mégis, akkor mi kell az embereknek, és a túlképzettek miért problémásak, a nevét sem, hogy elolvashassam a cikkeit. De, ha látnak egy rikkancsot Cegléden, feltétlenül beszélgessenek el vele, é sha válaszol a fel nem tett kérdéseimre, akkor írják meg nekem is.
Igazán kíváncsi vagyok rájuk.